Szimbólumok és a terápia

l4

A terápia során létrehozott képek értelmezésénél fontos szerepet kapnak az egyéni szimbólumok. Ezek mintegy átjáróként szolgálnak, mellyel a kézzelfogható képtől eljuthatunk elménk mélyebb rétegeibe.

 

logo_fényerő

Hogy hogyan alkalmazzuk őket a közös munka során, a továbbiakban olvashatod…

Mit jelentenek számodra a szimbólumok?

Vannak bizonyos képek, aminek elképzelése során bekapcsolnak egyéb tanult vagy ösztönös minőségek. Ha például egy fehér madarat képzelünk el, ami épp szárnyall, bekapcsolhat a szabadság, remény vagy egyéb minőség. Ezeket ösztönösen érezhetjük vagy akár tanulhatjuk is.

Saját képünk szepontjából érdekes lehet tudni, vajon milyen szimbólumokat tartalmaz az. Ha a már jól ismert képünkre így nézünk, egészen új dimenzió nyílhat ki, aminek már nem biztos, hogy közvetlenül a képhez van köze, inkább a saját világlátásunkat, életben betöltött pillanatnyi szerepünket mutatja meg. Ezek az információk adhatnak egy olyan nézőpontot, amit a fotózás pillanatában nem éltünk meg. Tanulhatunk belőle.

Mivel minden ember mást élt meg élete során, más élethelyzetben van épp, nem lehet úgy lefordítni a kép szimbólumait, mint egy idegen nyelv szavait. Lehet hogy a fehér madár tényleg szabadságot jelent valakinek, másnak viszont egész másról szólhat. Így mindenki csak a saját képét tudja helyesen értelmezni.

Ha nem lehet általános jelentést felfedezni, mégis miért érdemes a szimbólumokkal foglalkozni?

Nem feltétlen az a lényeg, hogy egy adott dolog mi másra utal. Sokkal érdekesebb maga a kapcsolat, amivel két teljesen független jelenség kicsit eggyé válik.

Példa:
Látok egy képet, amin egy ember karjait teljesen kitárva áll egy helyben. Az, ahogy kitárja karjait emlékeztethet egy fenyőfa ágaira, amit éppen hó fed. Érezhető az az erő, amivel a hó és a gravitáció húzza lefelé a karokat/ágakat. E közben viszont érezhető az is, hogy a karok – faágak a terhet egy darabig rugalmasan tartják, majd ha már túl sok nekik a lehúzó erő, elhajlik, hogy a hó és teher lecsúszhasson róluk.
Itt a karok beindítanak egy olyan gondolati kapcsolódást, aminek a végén a teher rugalmas fenntartása, és az attól való könnyed magválás van.

Ebben az esetben a kapcsolat két teljesen eltérő képi helyzet között jött létre, de mivel felfedeztünk bennük hasonló minőségeket, nem csupán utalnak egymásra, hanem több jelentést is ad egyik a másiknak.

Tapasztalatom szerint az, amiben a gyerekek nagyon jók, a képzeletbeli és valóságos világ ötvözése. Felnőtt aggyal ez egyre nehezebb, hiszen a társadalom leginkább egy valósághoz köt minket. E miatt viszont a világ megismerésének és problémahelyzetek kezelésének egyre csekélyebb eséllyel futunk neki.

Képzeld el, hogy egy megrekedt élethelyzetben képesek lennénk látni, hogy a helyzet nem egyedi és a természetben szinte bárhol felfedezhető. Ekkor nem csupán azt láthatnánk, hogy ez természetes jelenség, hanem azt is, hogy csupán egy folyamatnak pillanatnyi állomása ez, ami természetesen átalakul idővel (ha hagyjuk).

Hogy ez a képességünk folyamatosan segíthessen minket, edzenünk kell elménket, hogy kapcsolatokat hozzon létre a külvilággal.
Bármi amit látunk, vagy bármilyen helyzetben is vagyunk az elménknek tudnia kell párhuzamokat, kapcsolatokat találnia.

Minél több kapcsolatot találunk képeink és a világ között, annál inkább tudnak képeink tanítani minket. Ha így tanítjuk magunkat nem egy stabil lexikális tudást nyerhetünk. Ezzel a tudással inkább egyfajta lelki béke érhető el, ami minden pillanatban azt érezteti velünk, hogy kapcsolatban élünk a körülöttünk lévő világgal, élettel. Ezzel a békével pedig nincs is szükség sokkal többre, hogy helyünkön érezzük magunkat.